Ma már a laikus közvélemény előtt is ismert, hogy az emberi civilizáció szüntelen terjeszkedése és sokféle káros hatása komolyan veszélyezteti az élő rendszerek fajgazdagságát. A feltételezhető kihalások éves rátája legalább 2-3 nagyságrenddel haladja meg a természetes mértéket.

Kevésbé ismert, hogy a fajok eltűnése mellett a populációk genetikai eróziója hasonló veszélyeket rejt magában. A génekben kódolt változatosság eltűnése nem látható, nehezen kimutatható – hosszú távon viszont a faj alkalmazkodóképességének, versenyképességének elvesztéséhez vezet. Részletes genetikai vizsgálatokat költségességük és munkaigényességük miatt csak nagyon kevés fajon végeznek, a többi fajra vonatkozólag egyelőre csak azt tehetjük meg, hogy a modell-fajokon feltárt genetikai összefüggéseknek megfelelően gyakorlati óvóintézkedéseket teszünk a genetikai leromlás megakadályozására: ez tulajdonképpen a génmegőrzés feladata.

A hazánkban honos fák és cserjék genetikai veszélyeztetettsége eltérő mértékű. A Növényi Génbank Tanács Erdészeti Munkabizottsága a teendők sürgőssége, ill. a veszélyeztetettség mértéke szempontjából három kategóriába sorolta be az erdei fafajokat (lásd 1. Melléklet). Jelen összeállításunk a táblázat első kategóriájába sorolt fafajokkal foglalkozik. Az egyes fajok veszélyeztetettsége, a rendelkezésre álló ismeretek köre nagyon különböző, ez tükröződik a róluk készült anyagokban is.

Az összeállítás gyakorlati segítséget kíván nyújtani azoknak az erdőgazdálkodóknak, természetvédőknek, akik a genetikailag veszélyeztetett fafajok felkarolásáért, aktív védelméért, valamit tenni akarnak. Nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy az erdei ökoszisztémák faji és genetikai sokféleségének védelme szervesen beépüljön az erdőgazdálkodás, a természetvédelem működésébe. Ez a kérdés ugyanis nem tudható le kampányfeladatként, egyszeri ráfordításként, hanem folyamatos, hosszú távú elkötelezettséget kíván meg. A génmegőrzés újabb követelményként jelentkezik, de rá kell mutatni arra, hogy a legtöbb esetben az erdők kíméletes hasznosításával összeegyeztethető. Ezt kívánjuk kihangsúlyozni azáltal is, hogy az anyagban az ismertetett fafajok faanyagának felhasználási lehetőségével is foglalkozunk. A kompromisszumok megkeresése éppen a hosszú távú szempontok beépülése miatt nagy fontosságú. Ahol csak lehetséges, a génmegőrzés módjaként a helyben, természetközeli módon (in situ) való megőrzést kell preferálni. Az ex situ archiválás, központi gyűjtemények létesítése nemcsak a kockázat és költségek szempontjából kedvezőtlenebb, hanem azért is, mert elvész az erdészeti génmegőrzés alapvető célkitűzése: a faj alkalmazkodóképességének fenntartása.

Az összeállítás – első próbálkozásként – nem törekedhetett teljességre, erre a jelenleg rendelkezésre álló ismeretek sem adtak lehetőséget. Mindazonáltal, egy átfogó, valamennyi erdei fafajra kiterjedő nemzeti génmegőrzési program első részeként ajánlják az olvasóknak