ANDORKA ESZTER

I. A GDP ALTERNATÍVÁI

A gazdaság és társadalom állapotára utaló hagyományos mutatók keveset mondanak arról, hogy egy- egy ország, régió vagy település jó irányba, fenntartható módon fejlődik-e.

A szakemberek 1996-ban több új, a hazai össztermék (GDP) alternatívájaként használható indexet, indikátort hoztak létre. Az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottsága, a Világbank, a fejlett országokat tömörítő OECD és más szervezet is törekedett megfelelő mérőszámok kialakítására. E kérdésekben három fő irány figyelhető meg:

1. Egyesek szerint a társadalom, gazdaság, környezet helyzetének megítélésére egyetlen szám szükséges, vagyis a GDP-hez hasonlatos, de egy “jobb” index megalkotása szükséges. Ennek használata nagyjából olyan volna, mintha egy bonyolult repülőgép irányítását pilótája egyetlen, a gép egészének állapotát jelző műszer alapján végezné: gyors és átlátható képet kapna a gép működéséről, viszont ha a műszer akár egyetlen kritikus paramétert rosszul-vagy nem- mérne, az rögtön katasztrófához vezetne.

Az összetett index hátránya, hogy elemekre bontása nélkül lehetetlen pontosan lemérni a jelentkező hibákat. Ilyen mutatók már léteznek.

A legismertebb közülük az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) által a 70-es években létrehozott, s évente publikált HDI (= HUMAN DEVELOPMENT INDEX emberi fejlődési index). Három fő komponensből áll, mégpedig a nemzeti jövedelemből, az élet hosszúságára utaló indexből, és a tudás mérőszámából. Az egy főre jutó GDP mellett tartalmazza az írástudatlanságot, a gyermekhalandóságot, a várható élettartamot.

Hátránya, hogy nem ad választ arra a kérdésre, mennyit ér a gyermekhalandóság, vagy az írástudatlanság egységnyi változása.

Hátránya az is, hogy minden országban egyenlő súlyt kapnak ezek a tényezők, holott nem egyformán jelennek meg (pl. amíg az analfabetizmus egy nyugati társadalom alapvető gátja lehet, egy harmadik világbeli ország törzsi közösségében sokszor nem okoz gondot).

Az index hiányossága, hogy nem veszi figyelembe a természeti erőforrások felélését és a fenntartható fejlődés más fontos tényezőit.

Az egyes országok GDP és HDI szerinti rangsora természetesen eltérő, bár az iparilag fejlett államok mindkét lista élvonalában vannak. A HDI rangsorát Kanada vezeti, az utolsó helyeken Niger, Sierra Leone és Szomália osztoznak, Magyarország a 46. helyen áll.

2.A HDI hiányosságát kiküszöbölte a Redefining Progress amerikai kutatóintézet néhány éve megalkotott GPI mutatója (= GENUINE PROGRESS INDICATOR valódi fejlődési indikátor).

Egyik fő előnye, hogy a HDI-nél több tényezőt mér, a másik, hogy súlyozza őket- igaz ez csak a szándék, tekintve, hogy a GPI-t eddig egyedül az USA-ra számították ki.

A kalkuláció úgy történik, hogy a GDP-ből kivonják a természeti erőforrások kiaknázásának, a környezetszennyezésnek, honvédelemnek, a családok és a társadalmi háló felbomlásának becsült költségeit, de hozzáadják az önkéntes és a házimunka hozzávetőleges értékét, az így nyert indexet még több faktorral “korrigálják”. Minél szélesebb a tulajdonosi réteg, minél kisebbek az elosztási különbségek, minél kevésbé támaszkodik a gazdaság külföldi hitelekre, minél hosszabb a fogyasztási cikkek élettartama, minél több az emberek szabadideje, annál több pontot adnak hozzá.

3. A fenntartható fejlődés mérésének harmadik lehetősége a “pénzesítés”. Lényege, hogy minden fontos paraméternek külön indikátora legyen, de mindegyiket egy mértékegységben, forintban, dollárban vagy más pénznemben kell mérni. Ez nem túl egyszerű, mert ily módon kifejezhető értéke csak annak a terméknek van, amit a piac “beáraz”. De nem tudjuk például, hogy mennyit ér egy tó vize, egy város levegője.

II. ÖKOLÓGIAI LÁBNYOM

A GDI és a HDI alkalmasabb a GDP-nél arra, hogy egy országon belül mérjék a jövőre hárított terheket, de egyik index sem használható a fejlett és a fejlődő, illetve az átmeneti helyzetben levő országok közti egyenlőtlenségek elemzésére.

Illusztráció Wackernagel és Rees

Ökológiai lábnyomunk című könyvéből.

Ezt a különbséget mutatja ki jól a – viszonylag még szűk körben használt index, az ökológiai lábnyom (ECOLOGICAL FOOTPRINT) (Ábra). Az ökológiai lábnyom “mélysége” (a természeti környezet megterhelése) erősen különbözik országonként a fejlettségtől és a népsűrűségtől függően. A mutató az átmeneti országok különbségeit méri jól.

Ahhoz, hogy a kanadai Vancouver város fogyasztása a mai szinten biztosított legyen, a város 73 ezer négyzetkilométernyi –azaz jóval több, mint kétharmad Magyarországnyi- szárazföld nyersanyagait és ökológiai szolgáltatásait veszi igénybe. Az 1,8 millió lakos által ily módon a bioszférából “kisajátított” terület nagyságát az University of British Columbia kutatói számították ki és nevezték el a város ökológiai lábnyomának.

Módszerük lényege

Első lépésként kiszámolják egy személy fogyasztását különböző termékkategóriákban, másodikként felmérik az elfogyasztott termékek előállításához szükséges terület nagyságát, harmadikként –a két előbbinek hányadosát véve- megkapják az adott termékkategóriában “kisajátított” terület nagyságát. Végül összesítik a különböző termékkategóriák adatait, s ezt beszorozva a lélekszámmal megkapják az adott település vagy régió ökológiai lábnyomát.

A fenntartható fejlődésnek eszerint a szárazföldek felszíne szab korlátot: ha az ökológiai lábnyomok összesített területe ennél nagyobb, a fogyasztás mai mértéke és minősége nem állandósulhat. Előzetes számítások szerint a Föld teljes népességének ökológiai lábnyoma eléri a 9,5 milliárd hektárt. A 20. század során a Földön az egy főre jutó fogyasztás megnövekedett.

Az ökológiai lábnyom globális átlaga körülbelül 1,8 hektár/fő, de ez területenként eltérő. Az USA-ban 5,1 , Indiában viszont csak 0,38.

Az ökológiai lábnyom tehát jó kapaszkodó lehet a globális elemzések szempontjából.

III. A KÖRNYEZETI TÉR

KONCEPCIÓJA

A fenntarthatósághoz kapcsolódóan 1992-ben a “Föld barátai” (FoE) nevű környezetvédelmi szervezet holland csoportja alkotta meg a környezeti tér koncepció elméletet.

Ez az elmélet ahhoz nyújt segítséget, hogy meghatározhassuk, mely országok, miben felelősek a Föld globális környezeti gondjaiért.

Ezzel a koncepcióval kiszámolható, hogy egy-egy ország mivel és milyen mértékben pusztítja a Földet.

A FoE elmélet abból indul ki, hogy a környezeti tér (“abszorpciós kapacitás”: energia, mezőgazdasági terület, erdő, mező, stb.) akkora, amekkora visszafordíthatatlan károkozás nélkül felhasználható. A környezeti forrástér a FoE szerint véges, de mindenkinek egyenlő joga van hozzá.

A környezeti tér országokra, földrészekre bontott nagyságát a német Wuppertal Intézet határozta meg 1994-ben számítások és becslések alapján. Az eredmény alkalmas arra, hogy arányokat szemléltessen. Kiderül belőle, hogy a Földet szennyezőknek két nagy csoportja van: pazarlóan termelő volt szocialista országok, és a fogyasztó fejlettek. Ez utóbbi csoport szerepe aggasztóbb, mert a termelés jól kezelhető modernizációval, hatékony energia-és anyagtakarékos eljárások alkalmazásával, de a féktelen fogyasztás a Föld szempontjából végzetes lehet.

Becslések szerint, ha a fejlődő országok már ma is a fejlett országok fogyasztási modelljét követnék, akkor az ezredforduló után “három Föld” sem lenne elegendő az emberek eltartásához.

A fogyasztási modellváltás csak az utóbbi 8-10 év “terméke”, eddig a fenntartható fejlődéssel foglalkozó nemzetközi konferenciák csak kis csoportja foglalkozott ezzel a témakörrel. 1995-ben Svend Auken a holland környezetvédelmi miniszter hivatalos programmá tette hazájában. Szerinte ugyanis a fogyasztási modellváltásnak gazdasági modellváltással kell párosulnia, piaci módszereket alkalmazva.

Így például a jövedelmek megadóztatásáról- szerinte a természeti erőforrások fogyasztásának megadóztatására kell helyezni a hangsúlyt és újra feldolgozható, tartós termékek fogyasztását kell ösztönözni. Az adózásból nyert bevételt környezetbarát kutatásokra lehetne fordítani. Legjobb példa Dánia, ahol a kormány által a mezőgazdasági vegyszerek adóját 3%-ról 37%-ra emelték (1997 januárjától), a vegyszerhasználat 10-15%-kal csökkent, így 39,5 millió dolláros adóbevételt fel tudták használni kutatásokra.

Jelenleg egyetlen index sem fejezi ki tökéletesen a fenntartható fejlődés változóit, ezért célszerűbb külön-külön mérni a fejlődést meghatározó tényezőket. Erre alkalmasak a kevésbé komplex indikátorok, melyek valahogyan úgy működnek, mint a repülőgép műszerfalán elhelyezet mutatók: külön mértékegységben fejezik ki a sebességet, üzemanyag fogyasztást vagy a magasságot, így mérhetők az indikátorok sokaságával a gazdasági, szociális, egészségügyi és a természeti erőforrásokra vonatkozó értékek.

E módszer előnye, hogy a hibaforrásokat viszonylag könnyű diagnosztizálni, hátránya, hogy az áttekintés és a hasonlítgatás nehézkessé válik.

Egy-egy indikátorsorozat összeállítása nem könnyű. Nehéz, mert különböznek országonként, régiónként: például míg Magyarországon a népességfogyatkozás okoz gondot, addig a harmadik világ legtöbb országában a népességrobbanás.

A kilencvenes évek elejétől egyre több nemzetközi szervezet is elkezdett általános indikátorkereteken dolgozni. Megindult az indikátorsorok standardizálása is: az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottsága az utóbbi négy évben kifejlesztett egy száznál is több indikátort tartalmazó készletet, amit a következő néhány esztendőben pár önként vállalkozó állam - Brazília, Costa Rica, Csehország Hollandia, Kína, Marokkó- tesztel majd saját viszonyai között.

A mutatósorozat szociális részében megtalálható például a munkanélküliségi ráta, a születéskor várható élettartam, a gazdasági részben az egy főre jutó GDP, illetve az államadósság/GNP hányados; a környezeti mutatók a víz, a föld, a légkör, a hulladék és egyéb természeti tényezők mutatják; míg az intézményi kategóriákba olyan indikátorok tartoznak, mint egyes fontos nemzetközi szerződések ratifikálása vagy a kutatás-fejlesztési kiadások a GDP százalékában.

Az indikátorsorok összeállításakor a Világbank és az OECD fontosnak tartják, hogy a mutatók legyenek lényegesek, könnyen értelmezhetők, összehasonlíthatók, jól mérhetők, jól és rendszeresen dokumentált adatok alapján számítottak. Ezen általános ismérveknek sok helyi kezdeményezésen alapuló indikátor is megfelel: az USA északnyugati részén fekvő Seattle városában például az egyik indikátor a lazacok vándorlásának intenzitását méri, amiből következtetni lehet a víz minőségére, illetve a környéken a fontosnak számító halfeldolgozó- ipar kilátásaira.

ÖSSZEFOGLALÓ

A 90-es évek végén az ENSZ és más szervezet kutatói is sokat foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy melyik az az index (vagy melyek azok az indexek), amely a legtökéletesebben fejezi ki a fenntartható fejlődés változóit. Három nagy kutatási területet lehet megkülönböztetni ebben a kérdéskörben:

A cikk bemutatja az indexek három fő irányát, az egyes mutatók lényegét, azok előnyeit, illetve hiányosságait, valamint a cikk foglalkozik új indikátorsorozatok bemutatásával is.

“MEASURING” SUSTAINABLE DEVELOPMENT

Summary

At the end of the 90s researchers of the UN and other institutions are dealing a lot with the following issue: Which is the index /or which are the indexes/ that express the variables of the sustainable development the best? Here we can differenciate three big research fields as follows:

This article shows the three main directions of the indexes, their assence, advantages and lacks of them and it also deals with the introduction of the new indicator series.

vissza