Dr. Szodfridt István
Duna-Tisza –köze és azon belül a homokháti táj a természeti adottságainak célszerű és okos hasznosítása régtől fogva gond. Szokás volt egy időben a Duna-Tisza-közét Magyarország szülőföldjeként emlegetni s ebbe a kifejezésbe belesűrítették azt a verejtékes fáradtságot is, amit a homok megfékezése, megszelídítése, művelésre alkalmassá tétele jelent. Vagy gyakrabban a szebben csengő, hangzatosabb “aranyhomok” néven beszélnek róla; s közben a homokháton végigfutó szőlősorokra és aranyló borral teli palackokra gondolnak és arra a módra, amit a szőlőtermesztés hozott a szőlősgazdának. Erdei Ferenc homokról szóló könyvének a “Futó homok” címet adta. S ebben a megnevezésben nemcsak a táj természeti adottságaira, hanem az itt élő emberre is van némi utalás, már jelzi, hogy a homok nemcsak szűzföld és nemcsak aranyat termő róna. Van benne sok silány, hasznavehetetlen, emberre, állatra, tanyára, településre veszélyt hozó, szél szárnyán gyorsan tovamozduló laza homokbucka is. Az itt lakó ember természetesebben fogalmaz: “Aki a homokon kezd gazdálkodni, a nyomorúsággal lép figyre” vagy “A homok olyan mint a szépasszony: sokat ígér, de keveset ád” – mondják gyakorta Kecskemét környékén.
A homoki ember érzelmeit tükrözi a ma szociológusának néhány mondata /ZÁM T. 1971/: “Agrártudományi Főiskolán figyeltem a végzősök személyi vonzalmát: akik a fekete földről jöttek, többnyire oda, akiket a homoki vidék küldött, inkább emide tértek vissza. Úgy látszik, a felsőfokon intelektualizált földművelő nem képes kiszakadni teljesen annak a földnek a vonzerejéből, amelyen felnőtt. És úgy látszik, nemcsak az áldott fekete föld, hanem az áldatlan homok is visszahúz. Szerencse, hogy így van, különben már régen a fácánok, nyulak, őzek rezervátumává kellett volna minősíteni a Homokhátságot, a Duna-Tisza-közének ezt a szertelen, nyugtalan táját, amely az egyik hajlaton roskadásig rakja az ágat gyümölccsel, a másikon meg egy fűcsomót sem hagy megkapaszkodni.”
2. A HOMOK BETELEPÍTÉSE ERDŐKKEL
A homok hasznosítása tehát mindenkoron gondot jelentett; vesződségekkel, nem kis anyagi áldozattal megzabolázható természeti adottságot, amelyet a ma emberének a megváltozott körülményekhez igazítva megint csak okosan, előrelátóan kell művelnie. Ebben a feladatban jelentős szerepe jut az erdésznek, miként jutott korábban is, évszázadokkal ezelőtt. S hogy elődeink milyen körülményekkel birkóztak, arra talán két idézet világít rá. Egy múlt századi osztrák lexikon Kecskemétről és környékéről lakonikus rövidséggel és az osztrákoktól megszokott pontossággal a következő meghatározást írja /apud Bagi 1928/:
“Sík, fátlan homokpuszta Magyarországon. Kezdődik Pestnél, tart Szegedig. Kagylókkal van födve, fövényét sasok és túzokok lakják.”
Ha ebben az idézetben jó nagy adag van a hazákkal kapcsolatos “nagyvonalúságból”, a rövid idézet mégis utal a táj fátlanságára.
Ugyanezt fejezi ki Czuczor Gergely egyik verséből idézett két sor is:
“De
bár merre néztem Tisza, Duna felé,
Egy szál fa csak kevés, annyi se tűnt elé.”
/Kecskemét /
Nem célja az ismertetésnek a homokmozgás, homokfúvás okait részletesen elemezni, inkább néhány adatot idézünk a Kecskemét környéki erdők telepítésének történetéből, hogy az egyedi esetből a tipikusra is következtethessünk. A Kecskemét-környéki homokok megkötéséről szólva álljon itt néhány idézet Szabó K. “Kecskemét szőlő- és gyümölcstermelésének múltja” című könyvéből.
“Már II. József császár 1788-ban sürgette a futóhomok megkötését. Az 1807-i országgyűlés is foglakozott a kérdéssel, s hogy a futóhomok megkötésére ekkor szigorú törvényt nem hoztak, azon múlott, mert volt, aki úgy látta, hogyha 800 esztendeig a magyarok a homoktól békésen megfértek, meg fognak férni ezután is…
A futóhomok meggátlására Kecskemét is megteszi a maga intézkedéseit. Mivel a futóhomok a legelőket borítja és kevésbitti, terjedésük meggátlására a következőket rendelik:
“A homoknak akadályoztatására egyedül a fákkal való beültetésük lehet a legsikeresebb mód, ezért, hogy valamely homoktérség a városhoz közelebb vagy távolabb esik, a beültetést a közönség közerővel vagy a lakosság tulajdon szorgalmával fogja végrehajtani.”
A homok elleni nagyszabású védekezésnek eredménye, hogy 1810-1840-ig szőlőknek 1600, erdőknek 4074 holdat osztottak ki a város lakosai között.
A erdősítést a homokveszedelem láttán annyira fontosnak ítélték, hogy 1827-ben a kecskeméti magisztrátus határozatott hozott, amely szerint “a szőlők további szaporítását már csak azért sem engedik, nehogy a homok erdősítéssel való megkötése hátráltassék.”
S ha a homoki város vezető testülete az erdőtelepítésben látta a homok megkötésének legjobb módszerét, az arra is mutat: voltak kiváló erdészek, akik az erdőtelepítés módját, sikeres megvalósítását kipróbálták, elterjesztették és sokfelé megkedveltették. Közülük csak a legjelesebbeket soroljuk fel Magyar Pál /1961-62/ nyomán.
1795-ben Vedres István adott be javaslatot Szeged városához a homokfásítás érdekében. Az Alföld-fásítás megindítását Feistmantel Rudolf is felvette
1835-37-ben megjelent erdészettudományi enciklopédiájában. Kecskemét határában Witsch Rudolf végzett felméréseket az erdők telepítése érdekében. Szeged környékén Fendt Antal majd Pillich Imre foglakoztak erdőtelepítéssel. Jelentős előrehaladottságról tett tanúbizonyságot Hubeny József könyve a homokkötésről. Ebben részletesen ismerteti a csemeteneveléstől ültetésig és a megtelepedett erő gondozásáig a legfontosabb szakmai teendőket. Az első magyar nyelvű tankönyvet Illés Nándor készítette “Erdőtenyésztéstan” címen, benne tíz oldalon keresztül foglakozik homokkötéssel, majd külön könyvet is kiad az említett témával kapcsolatban. Megállapításai közül a feketefenyőre vonatkozó részt ragadjuk ki:
“Futóhomokunk gazdag mésztartalma és mesze kedvelő növényzete azon feltevésre jogosít, hogy a szintén mészkedvelő Pinus austriaca jól tenyésszék benne. Ezen feltevés helyességét bizonyítják a nevezett fanemmel végrehajtott eddigi erdősítések /Illés N. 1885/.
Munkájának folytatója Kiss Ferenc szegedi erdőmester volt. Több tanulmányban tesz tanúbizonyságot feketefenyő iránti szeretetéről s ennek a fajnak a homoki erdősítésekben játszott szerepéről még külön is megemlékezik. /1927/
A sikeres szakmai megoldások nagyobb arányú elterjesztésének feltételeit teremtette meg a kimagasló erdész egyéniségünk, KAÁN KÁROLY. A nélkül, hogy működését részletesebben elemeznőnk, csak anynyit említenünk, hogy ő vitte sikerre az alföldfásítás gondolatát az ő fáradozásainak eredményeként kaptak ezek a törekvések törvényes megfogalmazást az 1923. Évi XIX tc. keretein belül, amely az alföldfásítás programjának megvalósítását kötelezően is elrendelte.
Nem KAÁN KÁROLY-on múlott, hogy a tételesen megfogalmazott, reménykeltő törekvések végtére is nem érték el céljukat, mert a gazdasági válság, majd a háborúra készülődő Magyarország más irányú anyagi törekvései zsákutcába jutották a biztatóan megindult mozgalmat.
Ugyanígy elsorvadt a Kecskeméten létesített erdészeti kísérleti telep működése is. Az alföldfásítás tehát elsősorban az akkori idők politikai, társadalmi s gazdasági viszonyai miatt vált vontatottá, jóllehet a két háború közötti időszak is kinevelte a maga, homokhoz értő erdésztudósát, MAGYAR PÁL-t, akinek munkássága ma is alapja az alföldfásításnak.
A II. világháború befejezését követően néhány évi szünet után az alföldfásítás újabb lendületet kapott. A megváltozott birtokviszonyok, az össznépi érdekeket figyelembevevő kormányzati intézkedések és a térségben dolgozó erdész szakemberek értő és áldozatos munkája nyomán a Duna-Tisza- közének erdősültsége, ezen belül első sorban Bács-Kiskun-megyéé 20 év alatt kereken megduplázódott.
A szakmai megvalósításhoz megint csak kiváló kutatók teremtették meg az alapot, közülük csak a legnevesebbeket említjük /BABOS IMRE, JÁRÓ ZOLTÁN, SIMON MIKLÓS/, munkájuk felhasználásával és alkotó továbbfejlesztésével kiváló gyakorlati emberek váltak országunk határain túl is ismert homokfásítókká /VÁN LÁSZLÓ, HORVÁTH LÁSZLÓ, BARÁNYI LÁSZLÓ/.
HASZNOSÍTÁSA ERDŐKKEL NAPJAINKBAN
A mai helyzetet a megelőző néhány évtized története alapozta meg. Ezt a korábbi állapotot nagyon jól szemlélteti a MEZŐBER tervtanulmányra épülő, Bács-Kiskun megyei Tanács V.B. Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Osztály által készített “előterjesztés Bács-Kiskun megye Homokhátság termelési körzetének kiemelten fejlesztendő területté nyilvánításra, különös tekintettel a komplex meliorációra” jelentés összefoglaló értékelése 1967-ből. E szerint a megyében “az egyes éghajlati tényezők évenkénti ingadozásai következtében jelentkező elemi csapások gyakorisága a mezőgazdasági termelést hátrányos helyzetbe hozzák. A talajadottságai kedvezőtlenek, legnagyobb részét homoktalajok foglalják el és ezen belül jelentős a futóhomok aránya. Vízrendezettsége elhanyagolt. A művelési ágak aránya is híven tükrözi a kedvezőtlen körülményeket, mert a gyepterületek aránya magasan meghaladja az országos átlagot… A gyepnek 30 %-a kopár, kiritkult, apró-csenkeszes fűállománya a homok védelmét sem tudja biztosítani és csak adózási szempontból minősül legelőnek”.
A vázolt körülményeken hathatósan változtatott az erdőtelepítés. A gyenge futóhomok hátán és a silány, akáctemetőnek nevezett akácosok helyén fenyvesek virulnak és a táj termőhelyi adottságaiból adódóan nagy kiterjedésű nyárültetvények szolgálják a térség és az ország faellátottságát, a térségi zöldség és gyümölcstermesztéshez nélkülözhetetlen csomagoló ládák alapanyagát.
A mai erdőgazdálkodás legnagyobb gondja a talajvíz jelentős mértékű süllyedése. E miatt a természetvédelem igényelte őshonos fafajok telepítése került veszélybe és a kevés számban megmaradt, természetes összetételű erdők megtartása is kérdésessé vált. A megváltozott, természetes erdők számára alkalmatlanná vált természeti körülmények miatt az erdészet idegenből honosított fafajú ültetvényeket kénytelen ültetni, ha erdősítés szükségessége felmerül. Ez pedig a hozzá nem értő laikusok és erdészeti ökológiában kellő jártassággal nem rendelkező természetvédők kemény kritikáját hívja elő. A megoldás a széles körű felvilágosító munka, amely kellőképpen igazolja, hogy a mesterséges ültetvények is képesek azokat az előnyöket hozni, amelyeket az erdőktől – fahozamukon kívül – joggal várhatunk. Tehát talaj-, levegőtisztaság- és egészségvédelemre is alkalmasak ezek. Nem kívánok ezzel részletesebben foglakozni, csak arra kívánok rámutatni, hogy vagdalkozással, egymás elmarasztalásával nem megyünk előre, ez csakis az erdők összefogásával és a természeti adottságok alaposabb ismeretének birtokában lesz megvalósítható.