Arany János Epilógus-a szerint elmondhatom már én is, hogy az életet már megjártam, és azt is, hogy életem során itt-ott egy kis virág nekem nyitott. Ezek közül egy, - ha nem is virág, ha a képre nézve annak is látszik, ittlétével és a róla és vele kapcsolatos dolgokkal most rajtam keresztül üzen a mai fiataloknak. Szeretném ezt tovább adni, megmaradása érdekében, de egyben mindannyiunk érdekében is.
Szakmai munkámat szülõföldemen, a Kiskuhalasi Erdõgondnokság területén kezdtem l949 õszén. Itt l95O tavaszán Várkonyi Laci bácsitól, az erdõgondnokunktól, engedélyt kértek a Nemzeti Múzeumtól Dr. Zólyomi Bálinték, hogy május 1-jén a Fehértói határban az un. Város-erdõben és a környékén széjjel nézzenek, növényeket gyûjtsenek. Jöttek is és másnap tovább menve csak egy levélben köszönték meg a lehetõséget és egy csomagnyi növény feladására kértek meg bennünket a Nemzeti Múzeumhoz. Azt írták, hogy érdekes növényre akadtak itt, de mi csak egy petrezselyem-levélre emlékeztetõ ismeretlen növényt láttunk a többi ismert között. Pár hét múlva Laci bátyám megkért, hogy vasárnap délelõtt a vasútállomáson várjam meg a botanikusokat és vezessem ki õket a Fehértói erdõbe. Meg is érkeztek, ki is kísértem Jávorka Sándor, Csapodi Vera, Zólyomi Bálint és Vajda Ernõ vendégeinket a Város-erdõbe. Megkerestük a 40-50 éves szlavón tölgyek alatt, a galagonya bokrok közt megbújó - a fényképen látható növényt, ami Botrichium virginianum varietas hungaricum Zólyomi et Baksay nevet kapta késõbb. Csapodi Vera néni törökülésben percek alatt lerajzolta és kifestette az egyik példány képét, Vajda Ernõ pedig lefényképezte õket. Ebbõl küldött egy-egy, képet aztán Laci bácsinak és nekem is. A rendkívüli ritkaság felfedezése abban mutatkozott, hogy még az évben (1950) 2,4 hektárnyi terület került védettség alá, mivel ez csak az Alduna környékén, Ázsiában és Dél-Amerikában fordul elõ és a földtörténeti kialakulás hipotézisét támasztja alá.
Ezután jövõ esztendõk a határ mentén lévõ erdõkbe katonaságot telepített be, így a lelõhely is védelme ellenére táborhely lett. A tölgyek alól kiírtották a cserjéket és a lágyszárúakat a Virginiai holdrutákkal együtt. Mikor aztán pár év múlva elhagyták az erdõt, hiába kerestük, nyomát sem találtuk mi sem, a botanikusok hasonlóképpen, majdnem két évtizedig. Az egykori lelõhelytõl majdnem fél kilóméterre 1974 -ben véghasználati tölgy termelés során Gyenizse Lajos erdész kollegánknak feltûnt egy ismeretlen növény és ezt jelezte. Nagy volt az örömünk, mikor felismertük a kipusztultnak vélt ritkaságot. Jelezve a botanikusoknak, itt és több foltjába a Város-erdõnek megtaláltuk a védett növényeket és most már 120 hektárra terjed ki a szigorú védettség az 1975 -ben megújított védettségi határozat alapján (Ez változatlanul magában foglalta a már 1941 -ben védetté nyilvánított Kunfehértói tölgyfát is. A Szerk.) Úgy véltük, hogy a szigorú védelem biztosítja a megmaradásukat és akkor újra jöttek az aggodalmat tápláló körülmények. S ezek már nem csak a holdrutákat érintik...
Jöttek a dél - alföldi olajkutatás évei, és nem is rejtett helyzet alakult ki a város-erdõ körül a 70-es években és utánuk. A lelõhelytõl néhány km-re északra terült el a Fehértó, ennek vize - a közepén és északi részén húzódó nádas körül - a 2 m mélységet is elérte. Valamikor Kiskunhalas környéke lakóinak nyári fürdõhelye volt a szike tó. Az önnálósult Kunfehértó és a környék lakói fürdõhelyet létesítettek, csónakázás, halászat lehetõségével kedvelt hely volt. De az olajkutatás erre a részre is kiterjedt, és a mélybe fúrt robbantások után itt is megkezdõdött az olaj-kitermelés. Néhány év múlva a tó vize apadni kezdett és ma már évek óta száraz az egykori tó és a fürdés lehetõségét biztosító "medence" vizét is mélyfúrású kútból biztosítják. Az olajkutatás során a próbafúrások mélyben végzett robbantásai a középmélyben lévõ vízelzáró rétegeket átszakították és a felszíni vizek elszivárogtak annyira, hogy a tó vizével együtt a környékbeli tanyák kútjai is elapadtak, s lakói kénytelenek voltak elköltözni, mert víz nem volt sem nekik, sem jószágaiknak. A községben természetesen van víz, mélyfúrásból azt biztosítják. Az elmúlt évek csapadékban szegények voltak, így mindenki sokkal inkább érezte saját bõrén az aszályt.
Mondhatják erre a "vizesek", hogy mindig is voltak ilyen száraz "szûk-esztendõk" a Duna-Tisza közén. Igaz, periodikusan voltak rövidebb idõ alatt kisebb különbségekkel, hosszabb idõ elteltével ritkábban szélsõségeket mutatva. Az öregek Halas környékén csak úgy fogalmazták meg az ilyen nagy periódusokat, hogy amikor Kunszentmiklós környékén (a kiskunsági szikeseken) tavasszal tengert látott a pesti vonatról az utazó, akkor Halas környékén jó termés volt a homoki földeken. De aztán jött a század elején az "átok csatorna" - mert csak így emlegették a Duna-völgyi fõcsatornát, - és elmaradtak a nagy vizek. Bár még az ilyen vizes esztendõkre diák - koromból én is emlékszem, melyek a negyvenes évek elején voltak. Aki át nem élte ezeket, ma el sem akarja hinni, hogy milyen méretûek voltak ezek. A régi Kiskunhalas nagy határa 112 ezer kh területébõl mintegy 35 ezer kh-ra kiterjedõ részét borította sík víz, fõleg a határ keleti felét. A város közelében az országút fölött bokáig érõ volt a víz, gyalogosan nem lehetett közlekedni. A tanyák nagy részét a dombokon csónakkal lehetett megközelíteni, a mélyebb fekvésûek összedõltek, mert a szántóföldeket méteres víz borította. Még a halasi öregszõlõkbõl is csatornán folyt a talajvíz a városszéli nádasokba. A régi "hármas-határ" ( Szeged-Szabadka-Halas találkozóján) közelében Balotán katonaság õrizte a gátakat, hogy a halasi parasztok le ne engedjék a vizet földjeikrõl, mert Szegedet elöntötte volna a "belvíz", mivel kerek 30 m szintkülönbség van a két város között. Szeged 98 m, Kiskunhalas pedig 132 m tengerszinthez képest. Balota határában még 1943 -ban a leapadó vizekben júliusban fél-lábszárig érõ vízben 30-40 cm-es "pipáló" csukákat fogtam kézzel az iszapban tömegével, mert nem volt levegõ a felmelegedõ vízben. Aztán a normál esztendõk, meg a periodikus szárazságok után olyan esztendõk voltak, amikor a halasi "harangos-tó" kiszáradt medrében 2 m mélységben találtunk csak öntözõvizet a kertek életben tartására. Ezek az idõk már elmúltak és nem is jönnek vissza. De azért jobban kellene a térség vízgazdálkodására ügyelni. Mert az elmúlt évtizedek "vízrendezése" során elfolyt a téli csapadékviz, mely tartalék volt a levegõ páratartalma biztosítására. Azonkívül a technika biztosítja a felszín alatti mélyebb vizekbõl a sok mezõgazdasági és gyümölcsös kultúrák nem egészen takarékos vízszükségletének "szétszórását". Nem is szólva arról, hogy a lakossági vízfogyasztás sem a régi idõk vizmennyisége. És ezeket összevéve nem lehet az erdõk rovására, azaz szárasságot okozó többlet vízfogyasztására írni.
Ezekkel szemben az erdõgazdálkodás hivatott szakemberei régen is és ma is meg tudják adni a helytálló tudományos véleményüket. De a "tartósított aszály" nemcsak a gazdálkodókat érinti, hanem mindannyiónkat, sõt még a "fehértói erdõ természeti ritkaságát" is. És a reménységet "tápláljuk" feléje is, hogy élettere maradjon és ne temetõje az erdõ.