Jeszenszky Géza:

Szarajevotól Sopronig, 1914-1921

Kevés dolog van, amiben minden magyar, bárhol is él, bármilyen politikai eszméket is vall, úgy egyetért, mint a trianoni békeszerzõdés megítélésében. Mégis, mit illene tudnia a fiatal nemzedéknek Trianonról és következményeirõl, túl azon, hogy Európa egyik legrégibb államát és benne a magyarságot földarabolták? Minimálisan azt, hogy ma is több mint három millió magyar él és áll helyt - sokszor igen mostoha körülmények közepette - a velünk szomszédos hét államban. Hogy Trianonnak nemcsak a magyarok voltak vesztesei, de a látszólag gyõztesek is, hiszen a rossz békék és a gyõztesek rövidlátó politikája tette lehetõvé Hitler majd Sztálin számára, hogy embertelen rendszerét Közép-Európa vonakodó, tiltakozó népeire kényszerítse. De a Soproniaknak jó azt is tudni, hogy jött létre a mai határvonal, miért kapták a "leghûségesebb" város címet.

1914 elõtt a fönnálló európai határok megváltoztatását elsõsorban a többnemzetiségû nagy birodalmakban Oroszország, Törökország, Osztrák-Magyar Monarchia élõ, magukat elnyomottnak, hátrányos helyzetûnek tartó nemzetek néhány politikusa szerette volna elérni. Erre nagyhatalmi támogatás nélkül semmi reményük nem volt. A világháború kitörése és még inkább elhúzódása azonban arra késztette mindkét hadviselõ szövetséget, hogy új szövetségesek bevonásáért, ellenfeleik belsõ rendjének felbomlasztásáért dobja sutba a hatalmi egyensúly és a területi status quo évszázados elveit. Így ígérte oda a háború folyamán az angol-francia-orosz antant Magyarország területének jelentõs részét Romániának, Szerbiának és a párizsi, illetve londoni emigrációban élõ cseh politikusoknak.

Az 1918 végére gazdaságilag és lélektanilag teljesen kimerült Monarchia október 4-én fegyverszünetet kért a Wilson amerikai elnök által meghirdetett 14 pont alapján. Ez kimondta a nemzetek önrendelkezési jogát, de azt is, hogy akaratuk ellenére senkit sem fognak egyik államtól egy másikhoz csatolni. A gyõzelmet már a zsebében érzõ antant azonban ragaszkodott Csehszlovákia és egy új délszláv állam függetlenségének elismeréséhez. 1918 december végére a francia vezetés alatt álló szerb, román és csehszlovák hadsereg - a gyõztesek támogatásával és jóváhagyásával -birtokába vette az igényelt területek jelentõs részét. A Károlyi Mihály által vezetett, a régi rendszerrel való szakítást meghirdetõ magyar kormánymegbízott a gyõztesek ígéreteiben és a majdani békekonferencia méltányosságában, nem látta esélyét a fegyveres ellenállásnak, ezért a szétesett, egyesek szerint a forradalmárok által szétkergetett hadsereg maradványait Erdély és a mai Szlovákia területérõl visszavonta.

A Párizsban összeülõ békekonferencia 1919 márciusára elkészítette a Magyarország új határaira vonatkozó javaslatait, s az öt gyõztes nagyhatalom külügyminisztere ezeket május folyamán jóváhagyta. A már megszállt területek elcsatolását tetézve a történelmi Magyarország nyugati határsávját, túlnyomó többségben németajkú lakosságára hivatkozva, Ausztriának ítélték. Tekintettel arra, hogy a többi határszakaszon egyáltalában nem vették tekintetbe a lakosság etnikai összetételét és az új határok mindkét oldalán magyarok éltek, fölmerül a kérdés, miért érvényesítették az etnikai elvet a háborút velünk együtt elvesztõ osztrákok javára? Ennek fõ oka az volt, hogy a korábbi tartományai jórészétõl megfosztott Ausztria ekkoriban nem tudta elképzelni önálló állami létét, ezért lakosságának túlnyomó többsége a Németországgal történõ egyesülés az Anschluss híve volt. A gyõztesek azonban nem akarták megengedni, hogy a vesztes rivális, Németország területe és lakossága csökkenés helyett növekedjék, ezért a német békeszerzõdés egyenesen megtiltotta az Ausztriával történõ egyesülést. Nyugat-Magyarország átengedésével jobb kedvet akartak csinálni Ausztriának az önálló állami léthez.

A gyõztesek, mindenek elõtt szomszédaink mohósága óriási felháborodást keltett a magyar lakosság körében, ez vezetett az antanttal való szembeszállást és a bolsevik Oroszországgal való szövetkezést meghirdetõ Tanácsköztársaság kikiáltásához. A Kun Béla által vezetett rendszer csõdjét saját belpolitikája is elõidézte, de a döntõ a román és a szlovák hadsereg támadása volt. 1919 õszén azután Horthy tengernagy vezetésével létre jött az új, konzervatív irányzatú, magát ellenforradalmiként meghatározó politikai rendszer. A trianoni békeszerzõdést 1920. június 4-én már ennek képviselõi írták alá.

Nyugat-Magyarország, vele együtt Sopron és környéke kiürítése és átengedése csak a szerzõdés ratifikációja után vált esedékessé. A magyar kormány a kiürítést a Trianonban Magyarországnak ítélt, de szerb megszállás alatt álló Pécs és Baja kiürítéséhez kötötte. Ez 1921 augusztusában megtörtént. A Horthy hatalomra juttatásában is jelentõs szerepet játszó, fõként tisztekbõl, egyetemistákból és jómódú gazdákból álló ún. különítmények azonban megpróbálták megakadályozni Nyugat-Magyarországot átadását. Az Ostenburg, Prónay és Héjjas vezette tiszti különítmények átvették az uralmat az Ausztriának ítélt területeken és október 4-én kikiáltották az ún. Lajta-bánságot, abban a reményben, hogy meg lehet alkudni legalább az elcsatolásra ítélt területek egy részének Magyarországhoz tartozásában. A különítményhez számos akadémiai hallgató csatlakozott, akik 1918 végén a csehszlovák hadsereg elõl Magyarországra, Sopronba menekítették a nagyhagyományú selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia felszerelését és tanszemélyzetét.

A bevonuló osztrák csendõrség ellenállásba ütközött. Kisebb, halottakat is követelõ összeütközések után olasz közvetítésre az osztrák és a magyar kormány október 13-án Velencében megállapodott, hogy Sopron és környéke végsõ hovatartozásáról népszavazás fog dönteni. Így került sor 1921. december 14-16-án arra a népszavazásra, amelynek eredményeképp Sopron és környéke 15.343 : 8227 arányban úgy döntött, hogy Magyarországnál marad.

Abban az idõben Sopron lakosságának közel fele, környékének pedig többsége német anyanyelvû volt, de magyarnak tartotta magát. Ma ezt talán nehéz megérteni, de akkoriban az egykori Felvidéken élõ németek, a "cipszerek" döntõ többsége hasonlóan érzett, csakúgy mint az Alföld déli részén élõ svábok. A Sopronival majdnem egyidõben tartott sziléziai és karintiai népszavazás hasonló eredményt hozott: Sziléziában a lengyelül beszélõ lakosság többsége a Németországhoz tartozást választotta, a Klagenfurtban és környékén élõ szlovének pedig Ausztriát részesítették elõnyben. Az sem volt véletlen, hogy a Magyarország szomszédainak ítélt területeken a békekonferencia nem mert népszavazást tartani, ugyanis az elcsatolásra ítélt három és fél millió magyar választása nem volt kétséges, de a német mellett nagy valószínûséggel igen sok szlovák és román is az ezeréves történelmi haza megõrzése mellett szavazott volna.

A hetvenöt évvel ezelõtti események fölidézésével semmiképp sem kívánunk éket verni a ma egymást kölcsönösen megbecsülõ magyar és osztrák nép közé és nem is kívánunk álmokat kergetni. Mának szóló üzenet azonban, hogy az I. világháború végén húzott határok nem az etnikai viszonyokat tükrözték, mesterségesek voltak, gazdaságilag összetartozó területeket választottak szét, és korábban alig létezõ ellenséges érzelmeket keltettek Közép-Európa népei között. A jó megoldást az jelenti, ha Magyarország és szomszédai valamennyien az Európai Unió tagjai lesznek, ezzel helyreáll Közép-Európa gazdasági egysége, a határok jelentõsége pedig lecsökken, mert többé nem jelentenek választóvonalat. Bízzunk abban, hogy a most felnövõ nemzedék már az egységesülõ Európában lesz múltjára, kultúrájára büszkeséggel tekintõ magyar.

Vissza!